MARGARÉTA KUCKÓ
 
„Azért szeretünk valakit, mert fáradunk érte,
És azért fáradunk érte, mert szeretjük.”
 
          

 

 

 Üdvözöllek

Vendégkönyvem
 

Rólam
Hírek 

Üzenetek, kérdések, szülők számára
Programunk
Körmöci Katalin személyes honlapja
Elérhetőségem
Aktuális

Hétköznapok

Programunk
Óvodaérettség
Fejlesztési ütemterv
Beszoktatás
Napirendünk
Iskolaérettség
Első nap az iskolában

Készségfejlesztés otthon
Az iskolai beiratkozás törvényi háttere
Gyerekszáj
Csoportunk jelei
Heti étrend
Kézmosás világnapja október 15

Mese-vers      

Flóri könyve
Ősz
Tél
Tavasz
Nyár
Testünk
Közlekedés
Állatok
Mondókák
Versgyűjtemény
Ballagási versek


Ballagási versek II.

Óvó nénitől búcsúzunk
Idézetek

Idézetek
Kedvenc szilveszteri sms-ek
Névnaposak
Mesék

Mesék
Magyar népmesék
Esti mese
Beszédmester
Mese -tv

 

Vetíthető mesék

 

 

Játék

Szabadidős tevékenységek
Fejlesztő játékok

Mozgásfejlesztés

Mozgásfejlesztés
Erzsébetligeti Uszoda
Mozgások kicsiknek

Tornázzunk

Mindennapos testnevelés-szeptember
október
november
december

Ének-zene

Gyermekdalok
Gyerekdalok
Szeretettel a Gyerekeknek

Környezetünk

Víz világnapja
Természetismereti játékok
Föld napja

Természet tudomány ember

Vizuális nevelés

Kicsik bevezetése a rajz világába

Galéria

Kirándulás 2007.
Óvodai élet 2006-2007.
Óvodai élet 2007 - 2008.
Óvodai élet 2008-2009. ÚJ
Óvodai élet 2009-2010.

Óvodai élet 2010-2011.
Óvodai élet 2011 - 2012. 
Óvodai élet 2012 - 2013..
Óvodai élet 2013-14.

Óvodai élet 2014-2015
Ballagóink

Ünnepek

Névadó
Névadó képekben
Farsangi szokások
Húsvét
Anyák napja 2007.
Anyák napja 2008.
Anyák napja 2009.
Anyák napja 2010.
Ballagás 2008.június 13.

Történelem

December 13. Luca-nap
Isaszeg, április 6.
Isaszegi csata Fotók
Isaszeg történelme
A kőszívű ember fiai (részlet)
Március 15.
A kokárda
Óvodánk története

Barkácsolás

Gyermek rajzok
Tél
Télapóvárás
Karácsonyi készülődés
Farsang
Húsvéti készülődés
Anyák napja
Ismerkedés az anyagokkal

Viszont látásra!





Vissza várlak!

 

Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Köszönöm hogy itt jársz!
Indulás: 2007-04-18
 

Erdő erdő meseerdő, benne mese, tizenkettő. Itt kopogtat most is egy ülj csendesen, hallgasd meg!
pdf
 
A kőszívű ember fiai (részlet)
 

SÖTÉTSÉG

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, amikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kísérte egyedül Edit kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.

Edit ott hallhatott eleget a magyarországi harctérről, ami elrontsa a kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva, s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előrenyomul, mint csalják kelepcébe, hogy vágják el visszavonulási útját; egy sem szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richárdról is hallhatott eleget. Már két ízben csak lova gyorsaságának köszönheti, hogy Palvicz Ottó kardja utol nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.

Edit választhatott, azért imádkozzék-e, hogy kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen.

Azt tudták már Plankenhorsték mindenféle kiterjedő összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgraetz herceg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este hét órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán éppen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Úgy is volt egész este hét óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel hét órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s otthagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes - másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apáca és Edit a teánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, ahogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bulletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a múltkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartalék nélküli rokonszenvet a chartreuse-höz, ahelyett inkább arakot tölt a teához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érzőidegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt legjobban.

Kirakják kenyérhajdarabkákbul és cukordarabkákbul, hogy állnak szemközt a seregek.

A kenyérhajdarabok a magyar ezredek, a cukordarabkák az osztrák ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha ez az egy cukordarab egy arasszal elébbre megy a kenyérhajdarabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. - S mi annak azt az arasznyi utat megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankírozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avanszírozik, ha a Colloredo-dandár ... cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből:

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák ezt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik szekond lájtinántnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

- Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a benső jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.

A nemesúr arca pergamenszínű volt, szájszegleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst-hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arcába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami múmiaformája volt.

- Nos, mi hír a csatatérről? - kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart, s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott elébb.

Azután felelt:

- Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Ezután hosszú csendesség támadt.

Csak percek múlva bír Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni:

- Az lehetetlen!

- Az való - monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelkiereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelkierő volt, hanem könnyelműség.

- Ah, uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhírekre.

Rideghváry éles, szúró tekintetét Alfonsine arcára szegzé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rém hatását.

- Bizony pedig, kisasszony - monda kemény hangon -, ez való, amit mondok. Oly hírnök hozta meg a tudósítást, ki maga jelen volt ott, ahol Palvicz Ottó elesett...

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmúlt a kisasszony arcáról.

- Palvicz Ottó? - rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki e nevet.

- Igenis. Az, akit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richárddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lórul.

Két arc, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé: Alfonsine és Edit arca.

Rideghváry kegyetlen lassúsággal folytatá:

- Baradlay megélt, Palvicz Ottó meghalt...

Edit az üdvösség enyhült mosolyával arcán roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint aki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arcán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

- Átkozott legyen, aki őt megölte! Átkozott legyen, aki Palvicz Ottót megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve, ami törékeny eléje akadt, s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhírére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi, szabad folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával és ökleivel verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében, s engedte könnyeit végigomlani orcáján és haját ziláltan szerteszét bomlani.

"Átkozott az ég! A föld! Az emberek!"

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról, s nekirohant az ajtónak, őrülten hebegve:

- Kit ölök meg? Megölök valakit!

A felkapott étszer pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: "nyomorult darab vas!" - és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe; a falnak borult arcával, karjaival, zokogva: "Ó, kedves Ottóm!" - s végigcsúszott a fal mellett odaroskadva a földre.

Ott sírt egy ideig, senki sem sietett fölemelni, fölkelt önmagátul.

Szemei véresek voltak a sírástól.

Körültekintett.

A két apáca Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem bírtak ájulásából magához téríteni. Edit egy sarokba vonult, s kalapját, sálját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

- Vigyék ágyba, aki beteg, s fektessék le! Hívják a cselédeket! - mondá Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult. - Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, aki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?

- Igen!

- Van-e visszatorlás a világon?

- Van.

- Ön rátalál arra?

- Ha a pokolbul hívom is elő.

- Ön ért már engem?

- Mind a ketten értjük egymást.

- Nohát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, amelytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsönadott pokollal tartozom.

- Fizetni fogunk, kisasszony, arról legyen nyugodt! Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokra esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! Én gyűlölöm a hazámat! Tudja ön, mit tesz az: "én gyűlölöm a hazámat"! Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, amint én is tudom, hogy ön kicsoda. Ahol egymásra szükségünk lesz, ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve:

- Hát meghaltál? Hát megcsaltál? Hát elhagytál örökre? Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, ahova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, akit elhagytál! Jaj neked, aki elmentél. Jaj annak, aki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kísérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, ami gyászosabb a sírnál: a vesztőhely. Ott találkozunk mind a hárman, de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, aki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyű lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfelen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

Aközben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az izzó üveg, szerteszét rúgva forró cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, akiről éppen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszűnt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona, azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az f hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a d hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott c hang szétrepeszti az üvegpalackot. Hanem a lélek testentúli hatalma - az babona.

A két apáca visszajött Plankenhorstné szobájából. A hisztérikus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábízták a cselédekre.

Soror Remigia - szokásból - vigasztalni iparkodott Alfonsine-t:

- Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy démon vad tekintetével felelt vissza:

- Én nem beszélek többet az Istennel! Én nem imádkozom többet soha.

A kegyes hölgy áhítatosan tevé össze kezeit, s engesztelni akarta.

- Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

- Én nem vagyok többé keresztyén!

- Gondolja meg, hogy ön nő.

- Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, ami önök: apáca. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, akik azért szűntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, akik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránykozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apáca némán inte Editnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

- Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apáca nem mert ellenmondani. Ahogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e fúria gőzköréből, mely terhes volt a blaszfémiától.

Edit pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

- Tudod-e, miért tartottalak itthon?

- Nem tudom.

- Nézz a szemembe jól! Mit látsz abban?

- Sötétséget - felelt Edit.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.

- Hanem ez a sötétség él és mozog, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. Megölte az, akit te szeretsz, azt, akit én szerettem! Megölöm én azt, akit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat:

- Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg. Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én. Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utolérni. Az egész világon egyetlenegy ember volt, akit szerettem szívvel, szenvedéllyel, bűnömmel; egyetlen ember, aki csinálhatott belőlem nőt, angyalt vagy hetérát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva föltámasztottak, én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, akit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, amit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel és tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. Amit megígértem, kezemben tartom. A fejeiket. Ahogy engemet megajándékoztak a kedvesem fejével, úgy foglak én is tégedet megajándékozni az övével. Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép, egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. Ezért marasztottalak idehaza. Hogy minden éjjel, mikor alunni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt súghassam a füledbe: "Megölöm a kedvesedet." Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint amilyen magam lettem. Lettem teáltalad, lettem a tied által. Légy te énáltalam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten, s rugdalni fogjuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét. Ó, kedves Ottó!

A hölgy arccal a pamlagra veté magát, és ott maradt fekve.

Edit reszketve hallgatá végig e médeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utolérni sem bírta e démoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát; hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában ismert, egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.

És Editnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, amik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy, azok közül, melynek arca még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztülsötétlik, s azáltal lesz láthatóvá, hideg leheletével ezt súgná fekhelye fölött:

"Megölöm őket mind!"




MINDENVÁRÓ ÁDÁM

Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik. Mindenki ismeri.

Egyike a kiveszőfélben levő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reprodukál. Se nem a vulkanikus, se nem a neptunikus kor szülötte; hanem inkább a bacchikus koré, értve az etimológiai gyök alatt nem Bachot, az akcízák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.

Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: "Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita".

Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: "Járt-e itt ellenség, azt felelték. - Itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is."

Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahhoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindellyel fedve, s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon célból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőlő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pince, hármas osztállyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugati oldalon oszlopos tornácok bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet aszerint, ahogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb lakosztály a konyha.

Ilyen konyhát a mostani takaréktűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy, nyitott tűzhelyével, melyen felyül is ég tűz, alul is ég tűz; felyül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sokhorgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, amire felhúzva forog a piruló kan pulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazikak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

A lángtól félrevonva egy háromszög vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel; a háromszög alja s a pléhfedő teteje megrakva parázzsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, amit ott a nagy, kihúzott asztalon most nyújtanak vékonyra; két leány kétfelül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunika vitreát, lepelnek fölvehetné; Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összecsavargatják, spanyol inkvizítori rafinériával lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, akik ezt nem ismerik.

Más fehérnép ezalatt a tűzhely alatti kemence agyagtévőjét rakja körül a kihúzott parázzsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyű fatálon apróz valami húst, aminek a bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban, nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez meg kolbásznemű transzfigurációra vár. Valami hasznavehetetlen fickó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy ványadt szobalyány rézsodrony virgáccsal kasztigál egy cinmedencében hófehér tojáshabot, amiből felfújt lesz, cukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a koncertet; megöntözi zsírral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétestésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megítéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemencét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle cifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánkmetszőt, derelyesarkantyút, cifra pacalvágót, molnárostyasütőt; dolgot ád tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra, mint a cérnaszál, s oly sebesen, mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét. Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenyemártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltrancsírozza.

Talán vendégeket várnak a háznál?

Meglehet, hogy jön valaki. Tízet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban ha nem jön is senki, nem vész kárba az, ami jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvággyal vannak megáldva. Még a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Így megy ez itt mindennap!

Azután mért is ne menne? Az embernek az a magáé, amit megeszik. A többi mind csak illúzió. "Étel, ital, álom. Boldogít e három." Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legmegnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, sohasem esznek. Még dicsőség is van benne. Aki jó asztalt tart, ki másokat is szívesen lát, és maga is hozzálát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.

Maga és felesége gömbölyű, arcaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: "De jó, hogy leányom nincsen!" Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arca ragyog e gondolattól: "De jó, hogy fiam nincs!"

Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahhoz pedig itt van helyben minden.

Legszebb búzájuk terem, saját patakmalmuk megőrli. Maguké a regále, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vadpecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié, mindenkié, az országé. A termés mindig több, mint amennyire szükség van. Még harmadévi búza is van a magtárban, s háromévi gyapjú hever a padlásokon. Mindig pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Cifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem szíveli. Ádám úr pedig éppen nem tűrhet magán más ruhát, mint amibe már jól beleviselte magát, más karszéket, mint amit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, ami otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel, de csak krétára; minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna a pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, amikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni-inni kap, amennyit tetszik; de pénzt nem talál varázspálcával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.

Közügy, ország dolga, vármegyei história Ádám urat nem érdekli.

"Bolondság! Ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?"

A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.

Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kívánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, éppen nem szerette.

Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabírája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztrátora vagy főispánja; ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette; lehetett az országnak dicasterialis kormánya vagy felelős minisztériuma, az az ő concoctióját semmiképpen nem zavarta.

Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: "Ne bolondozzatok, urak, úgyis rövid az élet; inkább igyatok!"

Újságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, oly cifra stílusban írnak, s azonfelyül olyan érthetetlen dolgokrul, amikhez neki semmi köze.

Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.

Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: "Bolondság! Minek öljük egymást? Úgyis kevesen vagyunk."

Hogy valamiképp érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz utakon vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken. Ő nem eshetik útjába semmi hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak körös-körül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy mi lesz a végkimenetele a tusának, azzal sem gondol. Majd kibékülnek, akik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele. Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy efölött szomorkodjék!

Egy zord téli napon, amikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkosvászon fedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbújik Tallérossy Zebulon barátunk.

A háznál régi jó ismerős; úr és asszonyság szívesen látja az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, aki ilyenkor jő! A háziasszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.

- Hozta isten, kedves komámuram! Ugyan minek köszönhetjük ezt a mostani szerencsét?

- Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.

Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra:

- Akkor itt nyaral, komámuram.

- No, hát itt nyaralok, komámasszony.

- De hátha szaván fogom?

- No, hát fogja szavamon.

- Kezet rá!

- Itt a kezem.

- Eb, aki meg nem állja.

- Nocsak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. Amit mondtam, megmondtam.

- No, asszony, elég volt a tréfábul! - szólt bele Ádám úr. Most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a szilvórium? Aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.

Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobábul a lábát, midőn Zebulon mosolygó arca egyszerre torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, azután megfogta Ádám úr gallérját, mintha attul félne, hogy az esik el ijedtében, suttogva monda neki:

- Jaj, bár tréfa volna, kedves baratocskam; de nem akartam beszélni coram femina, én csakugyan itt maradok, amíg csak maradhatok.

Ádám úr csak mégsem ijedt meg Zebulon titokteljes arckifejezésétől.

- Vigem van! Meg vagyok lűve! - magyarázá Zebulon tovább a dolgot. - Odavan nekem.

- De hát mi bajod, öreg?

Zebulon szája elé tette a kezét.

- Üldözi engemet nímet...

- Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát mért üldöz?

- Hja, baratocskam, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No, nem elölrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglűtek. Egy éjjel mindig lűtek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, ahol én leszek nyúl. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilekzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no marmost ithon vagyok. Szipen otthon! Amint belipek udvarra, szalad elejbem Karika leanyom, és kitaszigal szilvasba: "Az istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják. Szalagy innen!" Utcu neki! Nekem se kelete töb! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítísemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam miszígető kemencibe; ot meglapultam, míg Karika utanom küldi szekeret; ot kipemet bemazoltam elíb mésszel fehírre, aztán korommal feketire, hogy ram ne ismerjenek. Harom nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehíret, feketit; olyan voltam, mint ördög.

Ádám úr az oldalait fogta a tenyereivel, úgy kacagott e szomorú történeten.

Mikor az asszonyság az ószilvóriummal s a friss, puha kaláccsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.

- Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle!

- Ej, nem asszonynak való ezt hallani! - utasítá el Ádám úr. - Pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.

- Ej, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok - pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.

Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.

- De szomoru dolog ez, kedves baratocskam - folytatá Zebulon -; hallgasd tovab csak!

- Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvóriumból. Ez jó búfelejtető. Nincs ennél jobb orvosság a világon.

Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kaláccsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.

- Elfutottam mig azon ijcaka szekiren ismerös baratomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram talalta cserepár. Baratom hirtelen elbujtata engemet pincébe. Ot voltam két nap, két icaka befenekelve huszonnigy akos hordóba. Csak úgy adogatak be nekem itelt, italt spundlochon, míg cserepár nem mente odáb.

S még azt pretendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kacagtában a pamlagon, mikor ezt nagy keservesen előadja.

- De nem nevetni való ez, kedves baratocskam, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba is rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!

Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.

- Gyere, öreg, gyújtsunk rá! Így majd sokkal könnyebben megy a diskurzus. Fáin jó verpeléti van a döbözben.

S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa pipaszár lúdtoll szopókájával, melynek másik vége selmeci dohányégető cserépkatlanba szolgált: vulgo pipa.

Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibuszt, mit az ott heverő Calepinusbul hasított ki recenter, s aztán az égő fidibuszt a pipa szárán szétverve, nagy füstgomolyt fújt a fellegekbe, s felhúzott fél szemöldökével utánapillantva, nagy keservesen folytatá:

- Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztan. Baratom, ki elbujtatot nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat; magamra izs hozod szerencsitlensiget; neked kel magadat kiadnyi inkognito, hogy rad ne talalyanak. Magam izs job szeretem aztat. Inkab inkognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztete engemet napszamos ruhába, is elvite hatmérföldnyire palinkafőző arendashoz, ahun beszegödtete engem napszamosnak. No mar it csak jo lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jol van. Is én ot hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targoncaztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utolyara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.

Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.

- De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide tehozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt katona, mindenüt nímet! Hat ecer odavetödi magat derik becsületes zsido kocsmaros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidó aszony felesig, kicsi gyerekel. Szegin zsido. Tizenkilencedik leanyat szoptatot felesig. Anak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azonfelyül öt forintot, ha nimeten keresztülszökteti engem tehozzádig. Aszonta, bizam csak rá. Masnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filyek semmit. De migizs csak filtem. Utolyara zsido aszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido aszonynak, szipen; is mikor gyüte rank szemközt svalizsér, cserepar, odaata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illuzio. Így kijacotam nimetet.

De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóti kacagásra ne nyíljanak szét torkának minden apertúrái.

- Jaj de nagy bolond vagy te, Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! Úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidűl az oldalam a röhögéstül.

Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házigazdájának derültsége.

- No de most már jó helyen vagy, koma! - vigasztalá őt Ádám úr. - Itt ellehetsz az ítéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, ahol én lakom, még a mappára sincs feltéve.

- Igazán? - kapott ezen a szón Zebulon.

- Uccse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappacsináló sem ismerte.

Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára ítélt könyvek közül, mik lassú fidibuszhalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.

- No látod; itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacforma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.

Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat oly faluban lakhatni, aminek a létezéséről a térkép nem ád tanúságot.

- Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna! - sóhajta Zebulon.

- Ilyen van! - biztosítá őt Ádám úr némi indignációval afölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.

Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezdé róla magyarázgatni komájának:

- No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itteneg vargabötűt csinyaltam fölfele. Úgy kerültem fel idaig.

Furcsa cikcakk utazás volt biz az.

Ádám úr mégis kíváncsi volt egyre-másra.

- Hát aztán egészen széjjelverték a magyar sereget?

- Nem szilyel; de szerteszilyel. Akinek lova volt, az elfuthatott. De aki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lűtte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyunak, s elöl az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az, kirlek!

- De hátha még másutt is van magyar sereg, amelyik megint felülkerekedik? - szólt Ádám úr, új pipára töltve.

- Deiszen ha van is, elment annak kedve hadakozástul. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk! Minden nímetnek kétakora lova van, mint minekünk; minden katonanak az eleje vas, a hatuja vas, a közepe nímet. Az agyujának a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? Sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, amit csak egy nap verpflegskommissär katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! Aki minket megverte, csak fél szemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, aki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojcakat! Servus. Agyiő.

Ádám úr vállat vont.

- Hát biz arról ki tehet? Majd csak elmúlik ez is.

- Elmúlik, elmúlik. De hát én hová múlok?

- Mondtam már. Itt maradsz nálam az ítéletnapig.

- Igen izs! A haditörvinszéki itéletnapig.

Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg a pipaszopókáját.

- Bakatella dolog. Hiszen nem tettél te semmit.

- Az igaz, de ott voltam mindenütt.

- Eltagadod. Én adok neked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.

- Nem ir semmit! Ott van kinevezis Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totumfac! S úgy elitilnek, joban se kel.

- Megapelláljuk!

- Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.

- Már mindhiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.

- Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy, barátom!

Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy "oda is ember kell".

- De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! - Azután nagy siránk hangon folytatá: - Hiszen ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendőcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak. Kivált, ha botot nem kell kapni.

Szegény Zebulon úgy meg volt szontyolodva, hogy mint azilumra gondolt a Neugebäud udvarára, ahol olyan jóleshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kúthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.

Odavolt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázószoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton-folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell.

Ádám úr adott neki szeget meg kalapácsot; hát szegezze ki a mappát az ajtóra.

Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, amint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.

Hanem az ijedség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, aki az ajtón belép.

Szalmás uram volt az.

Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni afelől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is régi ismerős. Az is menekült. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegyek másik oldaláról jön, ahol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg mint az ellenfél megbízottját. És Szalmás éppen oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol maradása. Ahol megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.

S most ez a két menekült férfiú egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.

A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint akik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt. Ők ellenségek lettek.

Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arcának promontóriumára kapott az ajtótul, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arculata azon balítéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapáccsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.

Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.

- No, öcsém, Szalmás! Tartson velünk! Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.

Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a likőrrel töltött kupicához nyúlni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, amint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.

Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra; inkább odaterítette megint az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele. Féltében vitéz lett.

Mintha legkisebbet sem törődnék egy új ismerős megjelenésével, ott vette fel a diskurzus fonalát, ahol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguírozni. Hencegett, mint egy hazaszabadult obsitos.

- Hja, bizon, kedves barátom, ahogy mondtam; most már fordult a kocka; kik voltunk alul, vagyunk felyül. Hortobágyon áll kétszázharminchatezer- kilencszáz emberünk; harmincháromezer lovas, nyolcszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgraetzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.

Szalmás leült az ablakzsámolyra, s ott oly kicsinyre húzta magát össze, amilyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.

Zebulont elragadta az első siker.

- Huszonhatezer fogoly van már ellensigtül mieink keziben; közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolc generális. Megmondta magyar fővezér, ha egynek miközülünk, olyan úrnak, mint én, ellensig csak egy haja szálát meggörbíti, azért kétszeresen fog revansot csinálni.

Ezt Ádám úr világosan akarta detaillíroztatni.

- Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak húzhatja ki egy haja szálát, vagy egy generálisnak kettőt?

- Az úgy van - folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve a félreült Szalmásra. - Az én fejem asszekurálva van duplán. Ki ahhoz merne nyúlni, hetedíziglen minden famíliája ló farkára köttetik.

- Akkor nem szeretnék borbélyod lenni - monda Ádám úr.

De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.

Zebulont pedig éppen az ejté kétségbe, hogy mért nem szólal meg ez az ember. Ez valami rosszban töri a fejét!

Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.

Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy "prodit metum". Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember őrá nézve valaki. Obskurus fickó! Egy falusi nótárius, korteskolompos. Hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.

Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.

E félelem hadvezetővé tette; odabökdösött az ujjával a kiterített mappára, s magyarázta rajta a pontokat.

- Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masírozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt koncentráltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi! Aki közbeszorul, az természetesen el van fogva.

Nem nézett utána senki. Jártathatta az ujjait Zebulon a térképén tetszése szerint, amerre akarta.

Az ebédre hívó szózat félbeszakítá stratégiai magyarázatait.

Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás éppen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, akiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet megfogja.

Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.

Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.

- Amint már a komámnak is mondtam, én most éppen csak azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.

Az úrhölgy jó publikum volt, mindent elhitt.

- Az mind huszár alá kell?

- És ulánus alá. Hatezer lengyel gyütt át hozzánk; lengyel mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztülhozni.

- Hát akkor sok pénze van komámnak.

No, ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell cáfolni.

- Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben: egy plajbász. Ezzel a plajbásszal én utalványozhatom egymillió forintot. Arra nekem hatalmam van. Kasszánál kifizetik. Akinek én egy írást adom nevemmel, elmehet Konstantinápolyig.

Még nem is hazudott vele.

Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammogott, nehogy Zebulon a szájába lásson.

- Akkor hát komám rettenetes nagy ember most - csodálkozék a háziasszony.

- Ohó! De micsoda ember vagyok én most! Ahol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajdúk, a miniszterek csak "te pajtás"! Ahova bemegyek, meghuznak harangot, is fehírbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszideket.

Semmi sem tanúsítja Mindenváró Ádám úrnak úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felyülmúlhatlan indolenciáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontul: "Hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? S hát a kis zsidó gyerek mit beszélt az úton?"

Ádám úr evett, és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.

A háziasszonyságot talán pikírozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ővele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, akire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy "de hátha legyőzik a hadsereget, s aztán akkor egyszerre vége lesz a nagy uraságnak".

- Legyőzik? - szólt Zebulon, széttekingetve a levegőben, s ott keresve azt a vakmerőt, aki ezt tenni merné. - De ki győzne le? Is ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segitsigünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egisz hadiflottával Duna-torkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikbül hajigálja bombát. Ha az nem elig, ott talian; ha az sem elig, megindul Ledru Rollin Franciaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi ríszünkön van. A muszka? Meg se meri moccani magát barlangjában. Örül neki, ha nem bántunk őtet.

Ebéd vége felé már az egész európai koalíciót összeállította Zebulon.

Szalmás még arra is néma maradt.

Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból. A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot; az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel cimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mindez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, ami rájok nézve nem lesz örvendetes.

Szalmás csak mindig hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.

A hallgatás és a nem szólás két különböző dolog.

A hallgatás malícia, a nem szólás bonhomia.

Hogy csak egy példát hozzak fel rá; tessék összehasonlítani egy minisztert, aki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, aki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.

Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy "kerülj csak a kezemre!"; míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az orrára kötni.

Délután a pipatóriumban s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gasconade-okat, anélkül hogy ellenlábasát beleszólásra bírta volna ingerelni.

Ádám urat mulattatta ez nagyon.

Jól megvacsorálván aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetőzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig, s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: "Ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, aki rajtam fog aludni, mert alhatnám!" Azt hitte a dunnáról, amivel betakarták, hogy az madrác, amire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; aki legalul esik, azé a belle étage.

Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.

A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégek; de soká alusznak; a tejszín mind megrökönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt végére; utoljára beküldték a hajdút a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.

A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.

- Nincsenek azok a vendég urak sehol.

- Nincsenek sehol?

- Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.

De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosóval elválasztva, egymással átellenbe nyílt. Először is Zebulon szobájába ment be.

- Ahun van ni! Az ablak is nyitva - tevé észrevételét a hajdú.

Biz az tárva volt.

Az asztalon pedig volt egy levél plajbásszal írva. Azt Zebulon írta Ádám úrhoz.

Ádám úr ezt olvasá belőle:

Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem el akarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.

A biz elugrott.

Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami írva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy írást hagyott maga után.

Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.

Ádám úr egyet csóvált a fején.

- Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. No, majd jön más...




SORSÁT SENKI SEM KERÜLHETI EL

És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.

De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt, s nézzünk utána, hol szalad.

Éjnek éjszakáján, sötétben, hidegben az erdőnek vette útját, követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy ahol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szentkép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; annálfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek túlsó oldaláról, azt a gyalogutat könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontul éjjel, sötétben, egyedül, fegyver, pálca nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, amely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egypár csikaját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint ahogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják.

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szentképpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégiscsak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor nekiment volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, amire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkésével lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelídebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az útitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s amint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon rögtön nyomába következő másfajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, amelynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, ahol az álremetével szemközt jött egy farkas.

"S fogai közt fel a bércnek egy nagy halálfejet vitt."

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a kraniológiával.

Ha jól emlékszik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábaihoz "a hegyen lekopogott".

Ez sem lehetett a legkellemetesebb találkozás!

Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.

Az a kívánsága is beteljesült. A hegyi út, amint a túlsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztülszelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

Amint Zebulon a maga útján kilép e gyepes irtványra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. - Szalmás!

Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.

A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árulhatta el őket egymás előtt.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni; a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte, és most elfogja. És őnála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletört a hegye még a múltkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a rezignációval vevé le a botot a vállárul, leakasztva róla a tarisznyáját, s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: "Itt a botom, nem védelmezem magamat."

Hanem amint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo szelleme. - Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint akinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.

Annak is pálca és tarisznya volt a kezében.

Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.

A helyzet komikus volt és fatális.

- Nono, Szalmás! Ne bolondozzunk egymással! Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad énelülem, s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsük meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

- Tudja, Szalmás - kérlelé őt Zebulon -, amit tegnap mondtam Ádámnak, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga odaát van "azoknál", én meg ideát vagyok "ezeknél". Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem ér valami veszedelem azoknál, maga segitheti énrajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. Nem kell egészen elrontanunk rigi barátságot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry baratomhoz írott levelem? No, csak vigye el neki, és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai szcénárul jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. Hat, ugye, nem haragszunk egymásra, Szalmás? No, isten áldja meg magának. Mármost csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni. Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti - hanem azért mégis -, nem szeretném, ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt

 

 

 

 Óvodán kívül

 

Melyik napon születtél?
Kapd el a hajóval a repülő kockákat!
Betűző
Természet
Kedvenceitek a lovak
Puszták népe verseny Isaszeg
Szilaj
Szép ünnepet!
Boldog Karácsonyt!
Anastasia
Órarendek
Játékok

 

Játsz!!!

Zenehallgatás 

Honlap építés

Sorelválasztók
Viráganimációk
Virágok
Óvodai jelek
Micimackó
Aranyos képek
Meseszereplők
Mikulások
Tél képekben
Keretkódok

 

Bannerem

 

     

 

     

Kedvenceim           

  Versek felnőtteknek

 

  Semilin  , akitől sokat tanultam!

Köszönet érte!

 

 

Még több button

Hasznosak

HÉTSZÍNVIRÁG ÓVODA


Damjanich János Általános Iskola Isaszeg
Klapka György Általános Iskola
Gábor Dénes Óvoda, Általános Iskola, Számítástechnikai és Informatikai Szakközépiskola és Szakképző Intézmény
Diszlexia teszt
Olvasni jó!
Varázsbetű
Ismeri-e gyermekét?
Gyermekeink és növényeink kapcsolata
Tanuld az egér használatát!
Kolompos együttes vendégei voltunk!
Vidám Vándorok Társulat
Csata Táncegyüttes
Brüsszel
Felnőttorna

Receptek

Nem tudod mit ajándékozz?

Lepd meg barátaidat,
szeretteidet egy egyedi,
személyre szóló,
kézi grafikával!

 3 napon belül készen is van!

06-20/214-12-44
dina.nemeth@gmail.com

Nem mindennapi ajándék,
ne hagyd ki!

 


ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    Gyere és csatlakozz a -Karstjäger- magyar airsoft csapatába!    *****    Szoba gyerekkel kiadó film meg tekinthetõ gportálon klikk ide!    *****    Simonyi ingatlan Debrecen Eladó luxus lakások, házak, telkek, üzletek, lakóparki ingatlanok. Simonyi ingatlan Debrecen    *****    Ajándékozz Horoszkópot! Lepd meg szeretteidet egy Személyre szóló asztrológiai elemzéssel és 1 éves elõrejelzéssel.    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie, ehhez adok én,sok segítséget. Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Az asztrológia sok segítséget ad az élet minden területén, de képzett, tapasztalt asztrológus kell hozzá, keress meg!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,konzultáció.Tájékoztatás az oldalon! látogass,meg!!!    *****    | WATTPAD | Egy neves gimnázium, egy gazdag, arrogáns srác és egy ösztöndíjas lány nem mindennapi szerelme | WATTPAD |    *****    Bérkalkulátor    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    too young and innocent | an aegyo queen | twice | neo culture technology    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA! Regisztrálj oldalamra és én segítelek elsajátítani az asztrológia tudományát!    *****    Tanuld nálam az asztrológiát teljesen ingyen, vagy kérj részletes asztrológiai elemzést „BECSÜLET KASSZÁS” alapon!    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! kattints ide!!!    *****    Bûbájos Boszorkák - Charmed - Hírek - Extrák - Érdekességek - Charmed - Bûbájos boszorkák - Sok - sok infó - Charmed -    *****    Pénzkeresés az Interneten! Csak is kipróbáld, tesztelt módszerekkel, melyek tényleg fizetnek!